és itt jöhetne az a rész, amikor azt írom:

kedves naplóm!vagy blogom, vagy mi vagy te énnekem, mert ugye elmenni a papír-írószerbe és venni egy szép borítású, új illatú, vastag naplófüzetet, hogy azt szemeteljem tele irkálmányaimmal, már lejárt dolog. mennyivel menőbb ország-világnak bejelenteni, ha bánatomban megyek részegedni, vagy hídról ugrani, vagy megkeresni a világ végét és onnan, talán lesz egy-két jó szó, talán kijár még itt e földön. valaki megsajnál vagy csak a csillagokat félti, melyeken szétloccsantanád az agyad.
szóval kedves megapixel magányom!
ezen a nyáron elvertem az összes pénzem. gondoltam, egyszer én is megtehetem.
hjaj, london, london. 27 órás busz út, de megérte. több mint fél giga fénykép, de az élmény visszaadhatatlan. azok az aranyos kis téglaházak, hívogattak, vackolj belém, költözz ide. még nem. fúj a szél. nekem ez nem... 9 nap igazi turistáskodás, keresztbe-kasul, spórolj a metrójeggyel és gyalog a felszínen különben is sokkal többet látsz. tanulság: a british múzeum anyagát megemészteni talán egy hónap is kevés lenne, ha a várost szeretnéd fentről látni,elég ha a monumentbe felmész, mindössze 311 lépés, és 14 font megtakarítás. jaj, a hyde park zsenge füve, camdent elhagyva a folyó mellett, az az örök nyüzsgés, az a sok ember, az a sokféle ember, mindaz, amit láttunk és az is, amit még nem, egyszer visszamegyek még.
velky slavkov. azok a hegyek. a tátra. a csodás magas tátra. fenyőillat, a vizek, a zergék, magasság és a hegycsúcsra érés öröme, a panoráma döbbenete, a közelítő felhők, ahogy módszeresen eszik a hegycsúcsokat, barázdáról barázdára falják fel a csipkézett hegygerincet, a lábad alá érnek. valami remegésféle a lábadban, a térded rogyadozik, ahogy lenézel. talán csak a fáradtság, hisz órák óta mászol, gollam hozzád képest csak kispályás amatőr, de hisz te félsz a magastól, és már szédülsz is bele a mélységbe, megindul a hegy, megelevenedik a völgy hívogató öle. szikla után kapsz, mindegy az, csak megtartson. következő pillanatban már át is adtad magad annak a jóleső érzésnek, hogy ha leesnél, a hófehér paplanba, sűrű felhőbe huppansz bele, lágy és úgyis megtart. s míg azon tűnődsz, vajon a fizika órán csaptak be vagy a  képzeleted visz tévútra, már tolják is feléd a flaskát. szilva? az. akkor azt nem. valami más? vilmoskörte. na az már mindjárt jobb. és te még ezt is megteheted. a felhők felett is válogathatsz. mi ez, ha nem hatalom. ha nem a szabadság. mindig válogatsz. hegyi elmélkedés közben belefér egy paradicsomos hal konzerv is, az úgy stílusos. és neked ugyanaz a mondat ismétli önmagát: rejtőzködj, nem bánom, csak ne mondj le rólam. ne mondj le rólam, ne mondj le rólam, ne mondj le rólam, ne mondj le rólam. de ki? ő? te? mégis ki? aki közben a hegyeket szelídítette és folyókat zabolázott? az, akiért az ég felé szállnak a sóhajok?
mit akarsz még??? egyre többet és többet. de ez nem. ez nem tölti ki az űrt, ami utána maradt. mikor fogod már föl végre? még hányszor mászod meg a testét álmodban, gondolatban, még meddig? megint épp vele álmodtál egy álmatlan éjszaka után reggel, és akkor...a telefon. ő volt.
addig úgy érezted, most tied az irányítás. este elmész, bedobod magad. aztán jött ő. megint ő. csak ő. megint nem tudod, hányadán is állsz magaddal? ...

kedves gazdám! elég volt ebből a nyafogásból, kiborít és untat. a blogod.

kedves naplóm!  nem kérdeztelek. a szerző.

nem tudom, hogy csak rávetítek-e valamit arra másikra, nem tudok én már semmit.

felhívnám. megkeresném. elmondanám, fontos nekem. de minek. ölelést mástól vár, szép szavakat mástól remél, oltalmat más ölében keres. és ragozhatnám oda-vissza, hogy mennyire egyedül vagyok...

félek. attól félek, hogy minden lépés, melyet azért teszek/tennék, hogy nekem jobb legyen, csak pusztulást hoz. háborút ígér, súlyos bombákat...

ha ennyire töketlen vagy, hát maradj magadnak. a te hű blogod.

nyald ki! a szerző.