van valami keserűen, sután igaz abban, hogy exszel NEM TARTJUK A KAPCSOLATOT!
ne nevess, nekem nem sikerült. nem lesz soha barát. tartalékos leszel a kispadon, ha unatkozik, pályára küld. amikor meg épp jól megy neki (lányok mindenfelé), akkor tök fölösleges is vagy. duzzog mindenen, mint egy óvodás, vagy egy tinilány, akinek a seggét is kinyalják és nagy jólétében már nem is tud mihez kezdeni. ha mégis sikerülne baráti viszonyban léteznetek, az csak azért van, mert te erőlteted, neked kell, neki meg nem jelent semmit, vagy te nem jelentettél többet és így mindjárt egyszerűbb. és most látom igazán, egyeseknek milyen mélységesen igazuk is van abban, hogy NEM TARTJUK A KAPCSOLATOT! ha nagyon muszáj, még mindig el lehet viselni egymás közelségét, egyébként meg talán már nincs is mit mondani egymásnak. hát nem borzasztó? és a tudat, hogy lehetne másképp is? miért pont így? épp így? már megint így?
szóval hiba, hiba, hiba.
mindegy.
nem okolom. de vannak még nagyon frappáns mondások is, mint kutyából nem lesz szalonna, vagy, és ezt tegnap hallottam, az ember életének első felét a szülei keserítik meg, a másodikat a gyerekei.
csók mindenkinek és boldog karácsonyt!
egyébként végre tettek lámpát sződligeten oda, ahol mindig átjártunk a kerékpárútra, veszélyes hely. első kérdés, ami felötlött bennem: vajon hány embernek kellett meghalnia ehhez?
szemétdomb 2 teherautóval (mintha '56-ban fúródtak volna bele a színpad két oldalába). a tyúkkopasztás és belezés a modern áldozat, meg annak a paródiája is, 5 asszonynak meg rutin feladat, még répát is rágcsáltak. a darab végére el is készült a húsleves. egyébként sokkal nagyobbnak képzeltem a színház belső terét. már kezdek beletörődni, hogy a 21. században semmi sem létezik bazdmegolás és kurvaanyázás nélkül. se kapcsolat, de még egy színházi előadás sem. a darab nyers, mai nyelven szólt, nyoma sem maradt a görög tragédiák olykor nehezebben érthető, magasztosabb nyelvezetének. kihagyhatatlan szál volt élektra és testvére, oresztész vérfertőző kapcsolata. ezt tetőzve a felbújtó barát, püladész is benyújtotta igényét a nőre, és ezzel oresztészre is. ez így a jelenkori égi aphrodité? nem maradhatott el a deus ex machina sem, mozdul a ruhahalom a földön, kiemelkedik egy lépcső, hip-hop istenség, apollón beatboxos belépője. jó egy tucat színművészeti harmadéves hallgató becsődül, köztük a már előadás előtt látott kettővel, apollón pedig (akinek a karaktere ilyen formában leginkább egy sticire emlékeztetett) hófehér öltönyben, hozzá nadrág és cipő, hajára tolt napszemüveg (ez a kényes, hanyag elegancia nem emlékeztet valakire? ugye, hogy de? akár maga alföldi is lesétálhatott volna) rohadt nagy lazasággal véget vetett a viszálykodásnak. de a nemzeti színház új értelmet ad, hírdetik. a múltban elkövetett bűnökért szenved a fiatalabb generáció, általuk és újabb bűnökkel próbálják az előzőeket tisztára mosni, vagy épp csak kiegyenlíteni a számlát, azok meg teszik, mert ezt várják tőlük, ahelyett, hogy csak egy picit is megállnának és elgondolkodnának.
ebben a félévben megszakadok majd. 4 referátum szemináriumi dolgozattal fűszerezve.
mostanában sétálgattam a duna partján. ideje nem tettem. most még sokmindenről jut eszembe valami. ami így van jól. pár év múlva még többről juthat eszembe majd. gondolom. de ha a korsó addig jár a kútra, míg el nem törik, én addig járok oda, míg a partnak többé nem lesz férfi neve. sem a sarki kis sörözőnek a strand tövében. a szélnek sem lesz férfiszaga, és nem suttogja mindig ugyanazt, a kompnak sem lesz férfineve (jah, azzal elkéstem. toldi miklósnak keresztelték. az oldalára van írva.) mikor utoljára most ott voltam, nem voltak szúnyogok, és a víz is másként fodrozódott, másként verődtek a hullámok a kövekhez. üresen kongott léptem visszhangja a pécsre emlékeztető lépcsőnél. csak én hallottam a rejtelmeket. csak én láttam egy párt a parton ülni.
az 5 év korkülönbséget könnyedén áthidalják. elválaszthatatlanok. egy bölcsész számára meg szinte nélkülözhetetlenek.
