szembejön veled a múlt. mosolyogj, mert már nem érdekel. mosolyogj, mert azt várják tőled, mosolyogj, még ha sírnál is, mert mást úgysem tehetsz. mosolyogj, mert nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel... akkor miért tud felzaklatni? itt-ott felbukkan, kísért...csak egy szellem. körvonal, amit magad rajzoltál. és mégis.
aludni akarsz. gyűlölöd a kora reggeleket. az izzadtakat és a kavics hidegre fagyottakat is. gyűlölöd az ébredést. a két óránkénti felriadást. az új nap túlélését. gyűlölöd az álmatlan éjjeket. az utazótáskába csomagolt poklodat. az ismerős helyeket, szagokat. gyűlölsz minden második embert, akire csak egy pillanatra is azt hitted, hogy...
de nem. nincs helye panasznak. egy nagy bölcs nemes egyszerűséggel úgyis megmondta :ez ilyen. de vesztenek a nagy bölcsek is. és mindaz, amiben addig marha okosak voltak, úgy esik rájuk, h összeszarják magukat a súlya alatt. fentről könnyen prédikál bárki. néha te is beleesel ebbe a hibába, nemde? kísérteties vagy épp szánalmas, mennyire ugyanazokkal a gondolatokkal játszotok ti ketten, a múlt és te (épp csak a szereplők mások szükségképpen). csak te nem mered mondani, mert mindig is fontosabb volt számodra, mit gondolnak majd rólad. ne is írd. aki ír, egyszersmind hazudik is.
rám ne számítsatok én eleget ráztam az öklöm/ eleget hallgattam olyat, aki tudta hogy miről beszél
és mind belehalunk.
