köszönöm jól. picit lábfájósan. de az csak az ízületek hülye működésének és az 50 km bicajozásnak köszönhető. ahhoz képest, hogy az első levelek hullása óta, mikor verőcéig eltekertünk semmi említésre méltó testmozgást nem végeztem (az egy túránkat leszámítva), egész jó kondiban vagyok. sőt. ám a duna jócskán árad. mentem én már úgy sződligeten, hogy a kerékpárút víz alatt volt. vízibicikli. (és nem bicigli!) haha... na de akkor csak egy kanyar volt víz alatt és még a sárga csík is látszott, hogy ne térjek le az útról. most, most ez lehetetlen volt. nagyon hosszú szakaszon öntötte el a mocskos, zavaros, szemetes dunavíz az utat és a belvízzel szövetkeztek, hogy ellehetetlenítsék a közlekedést (pfujj de csúnya...megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért.nna.) micsoda összeesküvés elmélet, mulder ügynök monnyon le. na de az árvíztudósítást befejezem. legyen annyi elég, hogy a vízmű felől terepbringáztam le, persze a vízen így is át kellett hajtani egy darabon. csak hogy ne ússzam meg szárazon. kackac. most jön az a rész, mikor idióta módon röhögök a saját lüke és agyoncsépelt poénjaimon. valahogy így, ni.
egyébként végre tettek lámpát sződligeten oda, ahol mindig átjártunk a kerékpárútra, veszélyes hely. első kérdés, ami felötlött bennem: vajon hány embernek kellett meghalnia ehhez?
  mennyi idő kell ahhoz, hogy egy pocsolya algásodjon? nem viccelek. mifelénk a lovarda irányában algától zöld pocsolyák vannak. poshadt állóvíz ez is, mint amilyennek néha rossz perceimben az életet gondolom, és a sarokban gubbasztok éjjelente, majd erőt veszek magamon és kilesek a függöny mögül. a holdat kutatom fürkész szemekkel. igazi cinkos társam. a lehető legnagyszerűbb dolgot teszi. hallgat. hallgatnom kellett volna rá. vajon hányszor hibázom még el?

 
múltkor egyetem felé a vonaton ült egy idős házaspár. olyan 70-75 év körüliek. tüneményes néni és bácsi. ennyi év után még mindig úgy beszélgettek, mint a fiatal szerelmesek, heccelték egymást, jó volt őket nézni. lám, ilyen is van. nem akarok egyedül megöregedni. francba is. ma már az általános felfogás, ha nincs pénzed, senki vagy. ha nem vagy szép, senki vagy. ha nincsenek kapcsolataid, senki vagy. de nem való nekem az egyedüllét.
a sors valahogy mindig úgy hozta...  már ha egyáltalán létezik olyan. tegyük fel, hogy van. akkor tehát nem véletlen, amikor két ember találkozik, az sem, mikor elválnak, a köztes idő sem, az sem hogy miket és hogyan cselekedsz, hisz előre megírták (kik?) egy bazi nagy díszes könyvbe a történeted, ami giccses iniciáléval kezdődik "egyszer volt hol nem volt, itt a vége, fuss el végre" kíváncsi vagy, mi van a kezdés és a vége között? éld le az életed és megtudod. szóval ha van sors, nincs véletlen. minden a maga megszabott rendje szerint következik be. de akkor mit agyalsz mennyen és poklon, istenen és gonoszon? ha sorsod van, végzeted van, már úgyis tudták, hova kerülsz, mielőtt a neved megtanultad volna. fuss el, menekülj. addig is azt hiszed, érsz valamit. dum fata fugimus, fata stulti incurrimus; szól a latin mondás. amíg a sors elől menekülünk, ostobán a végzetünkbe rohanunk. naugye.
és ha mégsincs? ha a magunk urai vagyunk? az áhított szabadság. ezzel viszont együtt jár az, hogy mi alakítjuk azt, ami körülöttünk van. akkor már mindjárt jobb lenne valamire rákenni az összes szerencsétlenséget. könnyebb mást okolni.
a sors valahogy mindig úgy hozta, hogy a férfiak, akikkel összehozott az élet, roppant érzékenyek.  (megjegyzem, azért szerencsés vagyok, mert egyik sem volt hülyegyerek, sőt, elég magasra tették a mércét.) mondhatni, bizonyos szinten még nálam is érzékenyebbek. (feminin lelkület, de nem buzik, hidd el, a nőkre buknak, a fiatal és szép lányokra...kérdés, én hogy kerültem a látókörükbe???) ha csak kettőnket néztük, inkább voltam én a férfi, sokszor a keményebb , és néha még talán igazságtalanabb is, és ők a nők. a barátnők körében meg már így is kirívóan mimóza vagyok. csodálod, hogy nem találom a helyem? aztán persze, ha nő akartam lenni, nem lehetett. férfiként küldtek el a picsába, és úgy káromkodnak előttem, mintha férfi társaságában lennének. dave is megmondta, hogy tökös csaj vagyok.
ezek az érzékeny férfiak elmondták valós és vélt bajukat. esténként lelkisegélyszolgálat vagyok egy ideje. én, akinek magának is elkellene néha némi segítség, nade ha valamiben nagyon jó vagyok, az a hallgatás. figyelek. és próbálok megérteni. (nem osztok tanácsokat, nem éltem még eleget ahhoz, hogy nyugodt szívvel megtegyem, leginkább  kihasználom az embereket, fejlődni próbálok azáltal is, amit elmondanak) és próbálok elvonatkoztatni az esetektől, elhinni, hogy azért mégsem egyformák. de néha tényleg reménytelennek érzem.( azért egy-két mosolyt már sikerült kicsikarni. ) szóval a férfiak még többet is tudnak szenvedni, nyafogni, mint a nők. még akkor is, ha már megszerezték, amit akartak. néha olybá tűnik, mintha ez már életük, profiluk részévé vált volna, presztizs kérdés lenne náluk, hogy a sokszor nem is létező spleennel újra meg újra előhozakodjanak. sajnáltassák magukat, szánalmat ébresszenek a szebbik nem irányában. ha lekevernél nekik egy pofont, hogy végre felkeljenek az önsajnálatból és ostorozásból duzzogva becsapnák maguk mögött az ajtót és többet nyomukat sem látod. ha elhiszed nekik, hogy baj van, és már osztoztál is a szeretett (igen, valakinek sokadjára sem sikerül ezt a  szót helyesen leírnia, hiába, mióta nem lektorálok...)lény sorsában, akkor jön az, hogy megfojtod őket, múmiát csinálsz belőlük, nem kell, hogy aggódj, nem kell a jó szó sem, egyáltalán mi a faszt akarsz stb. tehát becsapják az ajtót és nyomukat sem látod többé. igazi átalakuló művész vagyok. hasonlítottak már dédanyához (félre ne értsd, a szemem csillogása miatt), anyához, végighallgattam az exek istenítését, hasonlítottak már régi nagy szerelmekhez, de még a legaljasabb, legsátánibb nőszemélyekhez is, voltam  nőideál ésígytovább. lehet ezer arcom, úgyis az ezeregyediken fogok elhasalni. egy valamihez nem hasonlítottak még. magamhoz. még sosem szerettek magamért. várok. egyszer eljön az is. amikor pont így leszek jó. és hogy most is merre húzna a szívem? nem mondom meg...

már abban sem vagyok biztos, hogy akarom, hogy teljesüljön a vágyam. amíg ez nem következik be, nem sérülhet. ez meg ilyen.