a szerelem jutalma a barátság.

ezen nincs is mit ragozni. a minap olvastam francoise gilot önéletrajzi könyvében.
kérdezi? soha ne tudja, hogy bírod. soha ne lásson a mélybe, mert odavész ő is. a titanic híres jéghegyének is épp hogy a csúcsát láthatták, senki sem tudta, mi van odalenn. az igazi összeomláshoz is bazi nagy erő kell. és szigorúan a függyöny legördülte után lehet róla csak szó. magányosan. mint mindig. ő meg mindig mással.

és az hogy lehet, hogy leszállok a vonatról és lenn a focipályán aranyesőt játszanak roma zenészek, majd ráéneklik a vízöntő azt hittemjét. nem kellett volna. most nagyon nem. másrészt meg találó volt, de az kit érdekel. és különben is.  "azt hittem, hogy jó kedvem van/pedig a szívem gyászba' van/gyászban is lesz, amíg élek/ míg a sírba le nem tesznek/" babám, jaj.

inkább száz poklot vele, mint egy mennyet nélküle.
where is the end, my friend?